A téli Balaton régmúltja

Ki tudja miért, talán a globális felmelegedés az oka, de a Balaton vize már évek óta nemigen fagy be. Pedig a régmúlt időkben ez igen gyakran megtörtént, ezáltal a befagyott tó számos szórakozási és munkalehetőséget is kínált.

Rövid hír a Balaton című hetilapban, 1884. december 4-én: „A Balaton tava befagyott. A legritkább esetek közé tartozik, s e században talán most történik ötödször, hogy t. i. a Balaton vize már november havában beállott. A halászok örülnek neki, mert bő halfogásra van kilátás.”

A 19. századi Balaton téli világa igen sok érdekességgel kecsegtet. A nád- és jégaratás, fakutyázás, korcsolyázás során megélénkült az élet a jégbe burkolózott Balaton partján és vizén.

Ha a Balaton tava simára fagyott, igencsak örültek a nádaratók, mert akkor a tolókaszával könnyen „letolták” a nádat az apák és fiaik, míg az anyák és a lányok markot kötöttek. Nehezebb helyzet adódott, ha a tó jege behavazódott, mert akkor a gyalászkával – egykezes kis kaszával – történt a nádvágás. Miután megtörtént a learatás, kévébe kötötték, s szánnal a partra húzták a lakóházak tetejéhez, veremkészítéshez szükséges nádat. A befagyott Balaton jegét a jégvermekbe hordták a jégvágók, akik csizmájukra jégpatkót kötöttek, s törték, zúzták a jeget. A begyűjtés után jégvermekbe helyezték el, más hűtőeszköz híján a henteseknek, mészárosoknak, kocsmárosoknak és az orvosoknak egyaránt szükségük volt rá.

Fotó: magyarhirlap.hu/Archív

A munka mellett a szórakozásra is jutott idő. Már a 19. század közepétől elterjedt a parasztgyerekek körében a kezdetleges fakorcsolya. Majd a 19. század végén megjelentek a korcsolyázóegyletek is, de ebben a körben a korcsolyázás már úri sportnak számított, hiszen cipőre csatoltató acélkorcsolya szükségeltetett a testedzés ezen formájához.

Az 1860-as években, Keszthelyen bukkant fel először, az eredetileg Ausztriából származó fakutyázás szokása. Majd az 1878-as Jég- és Regatta Sportegylet kőnyomatos oklevelén fedezhetjük fel a fakutya naiv ábrázolását. Kezdetben inkább csak a férfiak próbálgatták, majd a 20. század elejétől már vegyes társaságokat látunk a korabeli ábrázolásokon. Nemcsak szórakozáshoz használták a támlás, támla nélküli, fa vagy vas fakutyát, hanem a halászok is ezzel indultak a jégi halászatra, sőt Cholnoky Jenő földrajztudós és kisegítő személyzete is ezzel vett részt egy balatoni expedíción.

A Balaton jegén összegyűlő korcsolyázó, fakutyázó társaságok téli jégfarsangokat rendeztek a lenyűgöző szépségű téli Balaton jegén. Ám íróink sem tudtak megfeledkezni a téli Balaton csodálatos világáról, s lírai, prózai opusokkal emlékeztek meg a természeti jelenségekről. A befagyott Balaton jellegzetességeinek és szépségének leírására a nagy mesélő, Jókai Mór Az aranyember (1872) című regényében lelhetünk rá. Jókai huszonöt évet töltött nyaranta Füreden. E tartózkodás sarkallhatta balatoni vonatkozású témák megírására. 1867-ben vásárolta meg azt a telket, ahol ma már az irodalmi múzeumként működő, hét helyiségből álló Jókai-villa áll, s 1870-től húsz éven át töltötte itt a nyarakat, leköltöztetvén az egész fővárosi személyzetet, de a madarakat, kutyákat, macskákat is. Itt kúrálta örökölt hörghurutját. Az aranyember lírai képei a balatoni tél csodavilágába kalauzolják az olvasót, pedig állítólag Jókai a regény megírásakor még nem látta a Balaton jégtükrét. Eme leírás a Jég című fejezetben olvasható. Timár Mihály ugyanis feledni utazik a Balaton-parti nyaralóhelyére, ahol találkozik egy Galambos nevű halásszal. A halászok égi jelnek veszik Timár érkezését, hiszen napok óta nem tudják kifogni a „fogaskirályt”. Az igen búskomor és zaklatott Timár a befagyott Balatont és a halászok készülődését figyeli. Jókai a téli, balatoni virradatot festői ecsettel önti szavakba: „Timár messze behaladt a jégtükrön. Most virradni kezdett, a hold elsápadt, s az ég egész hosszában rózsaszínű kezdett lenni, mire az óriási jégtükör csodálatosan színt változtatott, mintha élesen kétfelé volna osztva: az egyik része violaszín és rézvörös színt vesz fel, míg a napkelet felé eső, tehát a rózsaszín éggel érintkező fele azúrkék marad. A tünemény pompája növekedik, amíg az ég egyre világosul; a skarlát, az aranyaz égen megkétszereződik a tiszta tükörben, s mikor a téli nap fénytelen, ízzó gömbje feljön a látókör violabarna ködei közül, tűzszínű páráktól körülragyogva s letekint a ragyogó jéglapra, ilyen varázsképet semmiféle tenger nem mutat, semmi mozgó hullámtükör; mert az olyan, mintha két igazi nap kelne fel két igazi égen.”

A téli balatoni tájképek sora azonban ezzel még nem zárul le. Eötvös Károly írta az első Balaton-monográfiát, Utazás a Balaton körül címmel. Ez tájleírások, anekdoták, megtörtént és mesés történetek könyve. Olvashatunk benne arról is, amikor a Balaton jege nem bírta el a rajta levő tömeget. Az anekdota szerint az 1830-as években egy lakodalmas menetet nyelt el a víz, az ifjú házasokkal együtt: „A kocsi alatt leszakadt a jég, s lovak és emberek a víz alá merültek. A kocsirúd vége kiállott a vízből, hátulsó kerekei a feneket érték. Lovak a rúd mellett, emberek a kocsiban, mintha semmi sem történt volna. Halott volt valamennyi. De a kocsis akkor is tartotta a gyeplőt, s a vőlegény akkor is tartotta menyasszonya kezét, s a menyasszony akkor is nyitott szemmel mosolygott.” Hasonlóan tragikus történet az alsóörsi és a balatonfőkajári halászoké is, akiket szintén a jégpáncél és a vihar kerített hatalmába, mert akármennyire is kellemes még télen is a Balaton partján időzni, azért: „A téli Balaton nem enged magával játékot űzni.”

Ma már a tó egyre ritkábban fagy be. Azonban úgy tűnik, a téli Balaton körül az élet a 21. század elején kezd felpezsdülni: egyre több kulturális esemény, előadóestek várják a Balaton kedvelőit, mind az északi, mind a déli parton.
Emlékek tava

Amikor a Nibelungok gyűrűjét Brünhilde visszaadja a Rajnának, a Walhalla fellángol, és az istenek a hatalmas tűzben elégnek. Elégnek, mert nincs már szükség rájuk, az üdvösség már nem tőlük érkezik, hanem a teremtő ember saját akaratából. „Az új kezdethez nem kellenek már az istenek, akik – belefáradva elhibázott teremtésükbe – meghalhatnak, amikor az ember ráébred a szeretetre és a szépségre” – írja Rüdiger Safranski Nietzsche-monográfiájában. Amikor az ember leér legmélyebb metafizikai gyökereiig, és rátalál arra az erőre, amelynek terében mindannyian egyek vagyunk, az életet betölti a lét. Ha az ember ráébredt arra, hogy a szeretet a legfontosabb, akkor a felismert lét tűzkörében minden, ami haszontalan, ami csak élet, naponta elég. Ahogy belenézünk a lenyugvó Napba.

Ha az embert vízparton sétálva éri az alkony, megpillanthatja az aranyhidat: a tükröződést, amely útnak, ösvénynek tetszik. Ezzel a képpel, az esti aranyhíd előtt merengő ember romantikus, Caspar David Friedrich-i képével próbálom most ébreszteni magamban a régi Balatont, amelynek emlékkörében az új Balaton folyamatosan, újra és újra elég.

„Így múlott Szindbádnak, a hajósnak az élete, amíg végre elérkezett ahhoz az időszakhoz, midőn sem a jelen, sem a jövő már nem izgatta gondolkozásra, álmodozásra, hanem a múlt, a régen elmúlt ifjúsága. Mint a messzi tengereket bejárt hajós, nem találván többé ismeretlen országokat: kifeszíti vitorláját, hogy hazájába visszatérjen – úgy indult el Szindbád keresni az ifjúkor emlékeit. Mintha még egyszer akarná kezdeni élete regényét…”

A hatvanas évek végén vagyunk. Hatéves vagyok, most látom először a nagy vizet. Szép és – vihar előtti szélben – félelmetes. (Később majd megtanulom, hogy a filozófusok ezt a kettősséget nevezik fenségesnek.) Titkos lények tanyája. Fürdés közben homályos, halszerű suhanások körülöttem, a nádrengetegből démoni madárhangok. Egyik reggel a jöttömre békafejű-kígyótestű szörny tűnik el a vízben. (Szeptemberben az élővilág-tanárnő majd hiába jön azzal a mesével, hogy egyszerű vízi siklót láttam, amely derékban elkapott egy kecskebékát.)

Tizennégy éves koromig minden évben itt, Balatonmáriafürdőn nyaraltunk. Negyvenévesen térek vissza. A régi Ady Endre úti házat alig találom meg. Most is zöldre van festve, de nagyon összement. A hatalmas kert is áttekinthetővé zsugorodott. Az erdei ösvény helyén betonút, keresztben egy új utca, új házak tucatjaival. A füzes kiszáradt, a nádas eltűnt, a Balaton visszahúzódott. Így jár az, aki Szindbádnak képzeli magát. Kicsit álldogálok az emléktérben, aztán visszaballagok az állomásra.

Hatéves korom előtt a Balaton nem létezett. Első ottlétem szülte meg. A zöldesszürke víztömeg tudatomba ömlött. Ettől fogva a Balaton: van. Minden későbbi van ebben az ős-vanban gyökerezik, ebből táplálkozik, innen hínárzik széjjel, ide hullámzik vissza. A Balaton bennem-létének szindbádi íve: nincs – van – nincs. Hallomás – tapasztalat – emlék. A kezdeti nincs semmi egyedit nem tartalmaz, egyszerű tapasztalattalanság. A végső nincs, az emléktó nemléte azonban már az egyénin túlmutató nemlét. Nosztalgiája mindannyiunk közös sorsának, az elmúlásnak előérzete. A visszatérés fájdalma, a nosztalgia így teremt közösséget. A nincs megünneplése a vanban. Ahogy a megalázott, kifosztott, megkínzott új Balatonban benne hullámzik a régi. Kimeríthetetlenül.

Ebben a kimeríthetetlen tóban úszva jutok el valódi önmagamhoz. Az új Balaton a partikulárisra szakadozott kollektív fürdőhelye. Túlságosan, bántóan létező tó. Az emlékek Balatonja azonban bennem, bennünk a személyessel átitatott közöst öntözi. Az én régi Balatonom, a Cseh Tamás dalában szereplő, vagy az, amelyik a Herman Ottó által lejegyzett furcsa rítusnak, a látott hal, a garda halászatának adott otthont, egy és ugyanaz. Ilyen közösségteremtő mélye csak egy emléktónak lehet. Ilyen ereje csak annak van, ami már nincs.

Ha olykor átadjuk magunkat a Semmi sodrának, akkor saját világunk mélyén egy sokkal eredendőbb, valódibb világra lelünk. Ha egyszer megéreztük a Balatont, és idők múltán képesek vagyunk ebben az emlékben megágyazni, és az igazak álmát aludni, akkor átúszhatunk az álmon-túli éberségbe. Ünnep ez: a legfájdalmasabb, leghosszabb, legszebb Balaton-átúszás, ami csak adatik.