WOW történetek - Koczka Terézia

Zavarban vagyok: ugyanis többen kétségbe vonták, hogy én egyáltalán bebocsátható vagyok-e a vitorlástársadalomba. Ami igaz, az igaz: elég rendhagyó a történet.

Nulla vitorlástapasztalat után, 60 éves koromban úgy döntöttem, hogy körbe vitorlás-versenyezem a Földet a Clipper Race Round the World nevű, amatőröknek szóló vitorlásversenyen.

Igen, nem egy Volvo - de nem is volt senki profi.

 Utólag is úgy gondolom: az óceán nem válogat, amatőrnek és profinak ugyanúgy mutatja elragadó és kegyetlen arcát is.

 Szóval: a 2012-ben és 2013 elején teljesített 3 hétnyi felkészítő elméleti és gyakorlati tréning után 2013 augusztus 6-án érkeztem meg Gosportba, hogy a verseny szeptember elsejei indulása előtt felkészítsük a vadonatúj hajót a nagy útra. Szó szerint: annyi minden hiányzott róla, hogy a két hét alatt, amíg a Csatornán felhajóztunk Londonig, napi 10-12 órát dolgoztunk a mindenféle szereléssel. Később persze láttuk ennek a hasznát: legalább az utolsó csavarig mindenről tudtuk, merre van.

Elképesztő 11,5 hónap volt. Nem kezdek bele elmesélni, itt a blog linkje, ha érdekel Benneteket: https://tereziakoczka.wordpress.com/rolam/

 Úgy alakult, hogy a verseny befejezése után (2014. július) Angliában maradtam 2019 elejéig, azóta fél lábbal ott, fél lábbal itt (illetve tavaly két lábbal itt, azért, hogy felszereljenek két vadiúj csípőprotkóval) - ott a Clipper vitorlásklubja tagjaként róttam az English Channelt néhányszor.

Polgári foglalkozásomra nézvést coach vagyok - az elmúlt 24 évben elsősorban nagyvállalatok vezetőivel és vezetői csapataival dolgoztam. A Clipper-ben is volt egy olyan szelete az életnek, ami ebből a szempontból izgatott. A tapasztalat birtokában mondhatom, hogy a 12 hajó teljesítményét a rajta versenyző csapatok teljesítménye különböztette meg egymástól. A mi hajónkon (Jamaica Get All Right) 14 országból verbuválódott a csapat, 40% nő, kb 40% még sosem vitorlázott, az összesen 56 fős legénységből 9 Földkerülő, 3 nő kezdte, a végére ketten maradtunk.

Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogyan megy át a legénység (12-20 fő) a csapatfejlődés valamennyi állomásán, hogyan tanuljuk meg a személyes szükségleteket a csapat mindenkori jól-léte alá helyezni, hogyan értjük meg lépésről lépésre, hogy őrködjünk nemcsak a saját, de a másik biztonsága fölött is; hogyan legyünk empatikusak és halljuk meg a ki nem mondott keserveket is, hogyan lépjünk a beteg társunk helyére. Kínnal és keservvel tanultuk meg. Volt minden: méltatlan versengés, hibáztatás, egoharc, lenézés, kulturális csattanások, genderharc, a tartalék csoki felfalása, padlóra pisilés szándékosan a klotyóban, árulás.

De lassan lett pontos és fegyelmezett munka, a konyhaszolgálat átvállalása (bár ez nem biztos, hogy önzetlen volt: ugyanis csak a 24 órás konyhaszolgálat után lehetett édesvízben fürödni), almáspite-sütés (én), egymás elfogadása és megbecsülése, 12 fővel (ami ugye 5 fő váltásonként, mert 2 fő a mindenkori konyhás) az északi Csendes-óceán fogvicsorgatva Quingdao és San Francisco között, hatalmas röhögések sose hallott vicceken, a türelemmel végzett tanítás a kormánynál (számomra), bulik a kikötőkben, felejthetetlen naplementék és -felkelték, a Dél Keresztje, döglött repülőhal csókolgatása Neptun kegyének elnyerése céljából, istenhátamögötti japán halászkikötőben Domino-pizza rendelés - ó istenem, van mit mesélnem.

 Rengeteget tanultam az emberekről. Ennek igazán most látom a hasznát. Coachként a verseny előtt is jobban szerettem csapatokkal dolgozni, utána pedig nagyobb erővel kerestem az erre vonatkozó megbízásokat.

És hogy ehhez a közösséghez is kapcsolódjak: úgy láttam, hogy néhány, fizikailag még a férfiak számára is megerőltető munka kivételével a nők remekül megállták a helyüket azon a hetvenlábas monstrumon. Nem mondom, hogy egyszerű volt bánni az időnként tesztoszteron-túltengéssel, de megoldottuk.

Mostanság, talán a külvilágban zajló, a nők változó szerepvállalásának köszönhetően, szívesen dolgozok női csapatokkal. A változás-cunami nem teszi a nők életét könnyűvé (understatement), de talán a még hiányzó minták is nehezítik az elkerülhetetlenül szükséges váltást a gondolkodásban. Csapatban gondolkodni erről azt eredményezi, hogy egymástól tanulhatunk, a másik tapasztalata elgondolkodtathat és megerősíthet. Nem hatnak már annyira a társadalom, család, szűkebb közösség felől érkező külső elvárások, hanem a saját, felismert szükségleteink szülik a szabad választásainkat.

És ez itt most a reklám helye: várok mindenkit a csoportba, aki értelmes, teljes életet szeretne élni.

https://www.facebook.com/events/186543352750627/

Ami pedig a vitorlázást illeti: remélem, előbb-utóbb megtalálom a módját annak is, hogy a Balatonon vitorlázhassak - hajóm ugyanis nincs. Tanulással kell kezdenem; 50 láb alatti hajók érdekelnek :-)