Filmklub: Énekmondó - portréfilm Kobzos Kiss Tamásról

Kiss Tamás 1950. május 30-án született Debrecenben. Édesapja Kiss Tamás, gimnáziumi magyar-történelem szakos tanár, József Attila-díjas költő, regény- és esszéíró, a Nyugat harmadik nemzedékének tagja. Édesanyja Kolozsi Lilla, általonos iskolai magyar-történelem szakos tanár.

„A könyvek, a versek légköre tehát meghatározó élmény lett számomra gyermekkoromban.” – írja magáról a művész.  A Kobzos Kiss Tamás művésznevet 1977 óta viseli, amikor Kecskeméten Buda Ferenc költő (édesapja korábbi tanítványa) ezen a néven szólította színpadra. Művészi és emberi szempontból legfontosabb mestereinek, illetve példaképeinek vallja Szabados Györgyöt, Lükő Gábort, Domokos Pál Pétert és Kallós Zoltánt.

Középiskolai tanulmányai alatt kezdett gitározni, autodidakta ódon. Katonaidejének letöltése után, 1969-től a Kossuth Lajos Tudományegyetem Természettudományi Karán tanult, 1974-ben vegyészként diplomázott. Egyetemi évei alatt további hangszereken – citera, koboz, brácsa, tekerő – tanult meg játszani a Főnix színjátszó együttes, majd a Délibáb népzenei együttes tagjaként, és ebben az időszakban kezdett énekelni is. A lanton és a török saz-on való játékot később sajátította el.

Már az 1970-es évek elején bekapcsolódott a táncházmozgalomba. Ahogyan Halmos Béla és Sebő Ferenc a budapesti táncházakban játszottak, Kobzos Kiss Tamás Debrecenben, a Hajdú Táncegyüttessel létrehozott táncházban brácsázott, 1973-tól. Székre is azért ment, hogy Ádám István „Icsán” családjánál brácsázni tanuljon. Az 1970-es években népzenét gyűjtött a Mezőségen, Gyimesben, valamint a Baranyába telepített moldvai csángóknál. 1974-től különböző budapesti táncházakban játszott (Dagály utca, ELTE-klub stb.). Diplomájának megszerzése után, 1974 augusztusában vegyész-restaurátorként és a restaurátor műhely vezetőjeként helyezkedett el a budapesti Néprajzi Múzeumban, ahol 1975 végéig dolgozott. Ekkor úgy döntött, hogy restaurátori tevékenységét végleg abbahagyja, és „szabadúszó” zenészként dolgozik tovább. Mind énekes és hangszeres szólistaként, mind más muzsikusok partnereként, illetve különböző magyar és külfüldi együttesek tagjaként jelentős hazai és nemzetközi karriert futott be. Művészi tevékenységének eredményeit több mint negyven különféle hanghordozó (MC, LP, CD, CD-ROM) őrzi, tovább. számtalan rádió- és televízióműsorban szerepelt.

Művészi munkája mellett 1986. szeptember 1-jén ismét állást vállalt; Béres János felkérésére, ekkor kezdett kobozt tanítani a III. kerületi zeneiskola népzene tanszakán. 1991. január 1-jén létrejött az önálló Óbudai Népzenei Iskola, amely Európa egyetlen állami fenntartású, csak népzenét oktató zeneiskolája, és amelynek első kinevezett igazgatója 1991. szeptember 1-jétől Kobzos Kiss Tamás. Rendkívül sokoldalú alkotó- és előadóművész, akinek igen jelentős a tanári és iskolaigazgatói tevékenysége, de foglalkozott népzenegyűjtéssel is.

„Nem tudom szétválasztani magamban az énekmondó zenészt, a tanárt, a népdalkutatót. Elsősorban énekesnek tartom magam, a különleges hangszerek ezt segítik.” – nyilatkozta az MTI-nek Kossuth-díja átvétele után. Énekes és hangszeres előadóművészként leginkább a magyar régizene, az európai középkori énekes zene, a török énekmondók (azaz ásikok) zenéje, a magyar népzene, valamint kisebb részben a kortárs zene (Szabados György művei) területén tevékenykedik. Gyakran említik énekmondóként. Európai viszonylatban is az egyik legkiemelkedőbb előadója a középkori provence-i trubadúrénekeknek. Újjáélesztette a XVI. századi magyar énekkincset (Tinódi, Balassi, protestáns zsoltárok, históriás énekek).

Kutatásai eredményeként Csokonai-dalokat jelentetett meg. Versmegzenésítő tevékenysége is számottevő, legnagyobb részben XX. századi magyar verseket zenésít meg. „Zenészként mindig is a vers és a dal párosításával foglalkoztam, és ma is a szöveg és a dallam határozza meg az érdeklődésemet.”– írja. Énekesként különböző hangszerekkel – főként lanttal, kobozzal, saz-zal (vagy bağlama, azaz török lanttal), tekerővel – kiséri önmagát. (A hangszerválasztás mindig az adott énektől függ.) Szólistaként már az 1970-es évek közepétől gyakran fellépett az Egyetemi Színpadon, hanglemezklubokban, templomokban. 1979 óta sok száz koncertet adott Magyarországon, a környező országok magyarlakta városaiban és falvaiban, Európa majdnem minden országában, valamint Japánban (1982, 1985, 1989, 1995), Kínában (1999) és az Amerikai Egyesült Államokban (1989). Ezenkívül tagja volt olyan együtteseknek mint a Délibáb együttes, Kaláka, Kecskés, Jánosi együttes, Musica Historica, Clemencic Consort, valamint sokszor lépett fel a provance-i Michel Montanaroval és a török Erdal Şalikoğluval. Kobzos Kiss Tamás mesterének és példaképének tartotta Szabados György zongoraművész-zeneszerzőt, „a szabad zene” magyarországi meghonosítóját. Több Szabados-műben ő adta elő az énekes szólamot:  Szertartászene (1983), Az események titkos története (1985), A kormányzó halála (1989). Kobzos Kiss Tamás Kossuth díjasként, haláláig a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának vezetője.

Kobzos Kiss Tamás mondja:

„Ma az emberek többsége gyerek akar maradni, ami bizonyos szempontból kellemes, mert a gyereknek nincs felelőssége. Ám ha mindenki így él, annak súlyosak a következményei. Ráadásul az ember így önmagától vonja meg a jogot, hogy beleszólhasson a világ életébe. Az egykori énekmondók, akik vallási funkciót is betöltöttek, iszonyatos felelősség súlya alatt éltek. Éppúgy, ahogy a költők. A jó költő sokszor az életét áldozza azért, amit ír, erre a magyar költészetben rengeteg példát találunk…

…A művészet lényege, hogy beleilleszkedik az ember abba, amit csinál.  Ha ez a mozzanat kivész az alkotásból, nem lesz értelme. Beléphet valaki a szakszervezetbe, fizetheti a tébét, de nem művész többé.  Ám a mi korunk már meg sem követeli ezt az önfeladást… …A különbséget Bob Dylan nagyon röviden és radikálisan fogalmazta meg: “Valakinek szolgálnod kell – lehet az az ördög, és lehet az az Úr…”

… Ez alapkérdése minden kornak, de manapság szinte föl sem merül, mert nincs hívő és hitetlen, furcsa masszaállapotban élünk. Öröm viszont számomra, hogy naponta látok fiatalokat és idősebbeket, akik áldozni akarnak kevés idejükből arra, hogy tegyenek valamit a népükért. Magyarországon fontos értelmiségi feladat lenne ébresztgetni a felelősséget, és táplálni azt a hitet, hogy érdemes a közösség érdekében cselekedni. Sokféle formája lehet ennek. Talán csak egy mondat, amelyet alkalmas helyen és időben elmond az ember. Domokos Pál Péter mondta: ha valaki időnként meggyújt egy gyufát, s míg leég, a moldvai csángókra gondol – máris cselekedett valami fontosat.”

A portréfilm gerincét a 2015 augusztusában készített két koncert felvétel és életmű interjú képezi. Az első koncert az Esztergomi Históriás Napok keretében, a Dzsámiban Somogyi Győző „Magyar Királyok arcképcsarnoka” című kiállításának helyszínén zajlott. A második az Esztergomi Vármúzeum nagytermében került sorra „Ellenség a csatamezőn – barátság a kultúrában „ címmel. Itt Tamás, Erdal Şalikoğlu török zenész barátjával együtt lépett fel. Az életmű interjút lakásán és az óbudai Népzenei Iskolában vettük fel, a riporter Sebő Ferenc volt. Korábbi felvételek is felhasználásra kerültek,  többek között a Kaláka Fesztiválon és Michel Montanaro koncertjén az A38 hajón.

A film felhasználta a Kobzos Kiss Tamástól kapott gazdag fotóanyagot, családjáról, gyűjtőútjairól, fellépéseiről. Ezeknek egy nagy részét ő maga készítette. További riportokat készültek néhány zenésztársával, tanítványával, többek között René Clemencic-el, Csörsz Rumen Istvánnal, Lama Lászlóval.

(Életrajzi anyagok forrás : Solymosi Tari Emőke)

A film közreműködői:

Szakértő, riporter: Sebő Ferenc

Operatőr: Dénes Zoltán

Producer: Jantyik Csaba

Rendező: Szomjas György

Gyártó: Híd Média Kft

A belépés díjtalan!