Megemlékezés Lóczy Lajos születésének 160. évfordulóján

A megemlékezés részletes programja:

14.30 Koszorúzás az arácsi temetőben lévő sírjánál.
15.00 Tisztelgés a csopaki nyaralónál.
16.00 Dr. Kubassek János geográfus a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatójának ünnepi megemlékezése neves tudósunkról a Kultúrházban.

Lóczy Lajos életrajza:

Gyermekkor: a Lóczyak Gömör vármegyéből származó nemesi eredetű család, amely előnevét a Sajószentkirály mellett levő Lóczi-pusztáról kapta. Atyja Lóczy Sándor, Magyarország és Erdély zarándi határán határbiztos (vámtisztviselő) volt, s az aradi Hegyalján, Ópáloson (ma: Păuliş, Arad megye) szőlőbirtokot szerzett. Édesanyja, orosházi Kún Mária (megh. 1904) volt. Szülei a szabadságharc idején a románok elől Pozsonyba menekültek, s itt született meg Lajos fiuk. A szabadságharc után szüleivel előbb Pécsre költöztek, majd 1854-ben Ópálosra tértek vissza.

Tanulmányok: a gimnáziumot 1861-1869-ig az aradi minoritáknál járta. Apja 1864-ben bekövetkezett halála után édesanyja csak nagy anyagi nélkülözések árán tudta biztosítani fia tanulmányait. 1869-től a zürichi műegyetemen (Eidgenössische Politechnikum) Escher von der Linthnél tanult geológiát. Linth halála után Albert Heim vette át a geológiai tanszéket, s a fiatal tanár oldalán még nagyobb lelkesedéssel dolgozott és részt vett a Schaffhausen vidéki lap geológiai színezésében. 1872 óta baráti viszonyban volt a zürichi geológusokkal. Szünidejét rendszeresen az Alpesek, Dél-Németország, Tirol beutazására fordította. 1874-ben mérnöki oklevelet szerzett.

Pályfutása: Hazatérése után, 1874. december 2-án Krenner József ajánlására kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum ásvány- és őslénytárához segédőrnek. Lóczy geológiai munkásságát a Hegyes-Drócsában kezdte meg. Erről a hegységről szólnak az 1876-ban és 1877-ben a Földtani Közlönyben, majd 1883-tól 1888-ig a Földtani Intézet ’Évi Jelentés’-eiben megírt közleményei. 1877. november 1-től 1880. május 1-ig részt vett gr. Széchenyi Béla Kelet-ázsiai expedíciójában és beutazta Kína nagy részét. Kiválasztását Pulszky Ferencnek, a múzeum akkori vezetőjének és Eduard Suess bécsi geológus professzornak köszönhette. Az itt gyűjtött hatalmas anyagból készített monográfiája tette híressé. Ebben írta le először a Himalája áttolódásos tektonikáját, valamint a Transzhimalája vonulatot. Megalapozta Belső-Ázsia és Nyugat-Kína geomorfológiai kutatását, és úttörő munkát végzett a terület fosszilis emlőseinek és puhatestűinek leírásában is.

Lóczy hazatérése után még két évig a Magyar Nemzeti Múzeumban dolgozott, továbbra is segédőrként; 1883-tól, mint a Földtani Intézet osztálygeológusa a bánsági hegyvidék geológiai felvételezését végezte. 1886-ban a technikai geológia rendkívüli tanárának hívták meg a József nádor Műegyetemre.

Hunfalvy János halála után, 1889-ben a budapesti tudományegyetemen a földrajz rendes tanáraként adott elő az Egyetemes Földrajzi Tanszéken, nelynek megbízott vezetője lett. Földrajzi szemináriumot is szervezett. Csaknem harminc évig tanított itt. 1904-1905-ben a Bölcsészettudományi Kar dékánja is volt.

A tanulmányi kirándulásokat rendszeresítette, az útiköltségeket leginkább Semsey Andor adományozta, aki körülbelül 100 ezer koronával támogatta ezt a célt. Hallgatóival beutazta a Balaton vidékét, a Duna-Tisza közét, bemutatta nekik a félegyházi, soltvadkerti és bugaci pusztákat, végigvezette őket a delibláti homoksivatagon és az Al-Duna zuhatagjain. Kirándulásainak csakhamar híre terjedt a német egyetemeken is, és nemsokára csapatostul jöttek a bécsi és boroszlói hallgatók. Külföldi utazásokra is elvitte hallgatóit. Így 1897-ben Entz Géza társaságában Boszniát, Hercegovinát és Dalmáciát ismertette meg hallgatóival, 1899 tavaszán 15 hallgatóval és tanársegédeivel beutazta egész Olaszországot, Anconától Palermóig. Hallgatóival járt Finnországban, Bulgáriában, Törökországban, kétszer volt Oroszországban, meglátogatva a Kis- és Nagy-Kaukázust. 1902 júniusában a Kaukázusba vitte 12 hallgatóját, akiket Déchy Mór Odesszában élő hírneves geográfus hazánkfia vendégelt meg. 1907. március-április havában Kövesligethy Radó, Cholnoky Jenő és Erődi Kálmán tanárok társaságában – 24 hallgatóval – újból beutazta Itáliát.

Kiváló geográfusiskolát teremtett, a magyar földrajztudományt a világ élvonalába emelte. Nevesebb tanítványai: gróf Teleki Pál, Cholnoky Jenő, Bátky Zsigmond, Erődi Kálmán, Kogutowicz Károly, Littke Aurél és Prinz Gyula geográfusok, báró Nopcsa Ferenc, Böckh Hugó, Kormos Tivadar, Laczkó Dezső, László Gábor, Sréter Zoltán és Vitális István geológusok voltak. Párhuzamosan 1902-től 1908-ig az egyetemi Földrajzi Intézet igazgatói tisztét is ellátta. 1908-tól, továbbra is megtartva egyetemi tanári címét és jellegét, a Földtani Intézet igazgatója lett. Utolsó munkában töltött évében, 1919-ben helyettes államtitkári címmel vezette az intézményt.

Lóczy felvétele a Balatonról

Lóczy Lajos munkásságának fénypontja balatoni kutatásaiban van. 1892-ben Arad megyei szőlőbirtokát nővérére bízván, nyári tartózkodás céljából Balatonfüred közelében, Cholnoky László veszprémi ügyvéd villája szomszédságában úri házat vásárolt, ahonnét kutatásait halála napjáig végezte.

1916-1918-ban a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Szerbiában, Macedóniában és Albániában vezetett expedíciót, amelynek feladata e területek geológiájának, geográfiájának, botanikájának, archeológiájának, népművészetének és történetének megismerése volt. Ebben az expedícióban már fia, ifj. Lóczy Lajos, szintén geológus-geográfus is részt vett. A délkelet-európai kutatóexpedíció eredményei csak 1924-ben Berlinben jelentek meg. 1919 tavaszán nyugdíjba vonult, és balatonarácsi kúriájába vonult vissza. A balatonfüredi szanatóriumban hunyt el 1920. május 13-án.

Tudományos érdemei: Balaton-kutatásainak két évtizedes eredményét A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei c. műben (I – III. Bp., 1897 – 1918) tették közzé. Ebben Lóczy a Balaton környékének geológiai képződményeit tárgyalta. Ő kezdeményezte az Erdélyi-medence rendszeres geológiai és geomorfológiai feltárását. Jelentős érdemei vannak az erdélyi kősó- és földgázkincs felfedezésében is. Az ő felmérése és tanulmányai alapján kezdték meg a nagysármási fúrásokat.

Lóczy Lajos volt az első, aki a Himalájában 10–15 kilométeres áttolódásokat sejtett és szelvényeiben ki is mutatott. Később a takaróelmélet hívei, Gerald Haug és Emil Argand csodálattal említették Lóczyt és a nyomdokain jártak.

A földtudományokban a tektonika mellett a sztratigráfiában és őslénytanban is kiemelkedő eredményeket ért el, de a geomorfológia tudósa is volt. Híresek voltak néprajzi, régészeti és történeti gyűjtései is. Munkásságát 200 publikációban adta közre.

Kitüntetései: a berlini Gesellschaft für Erdkunde 1894-ben a Karl Ritter ezüstéremmel tüntette ki.
* A Magyar Tudományos Akadémia 1896. évi nagyjutalmát a Széchenyi-féle utazások eredményeinek ítélte, ez a jutalom tehát jórészben Lóczy Lajost illette.
* A Széchenyi-féle expedíció harmadik kötetében megjelent paleontológiai és sztratigráfiai munkája a Marczibányi mellékdíjat nyerte el.
* Lóczy említett két munkáját a Francia Tudományos Akadémia 1900-ban a 3000 frankos Csihacseff-díjjal jutalmazta. Ezt a díjat a párizsi tudományos körök főképpen fölfedező munkák jutalmazása céljából Peter Csihacseff Kis-Ázsia hírneves geológus kutatójának emlékére alapították.*