Városi ünnepség Balatonalmádiban

 Keszey János ünnepi beszéde:

Tisztelt Ünneplők, Hölgyeim és Uraim, Kedves Almádi Gyerekek!

Hazánk történelmének talán legegyedibb ünnepét köszöntjük ma. 171 esztendővel ezelőtt robbant ki az a pesti forradalom, melynek szellemisége a mai napig élő. A neveket, adatokat, eseményeket még a kisiskolások is fújják. És évről évre beszédek sora hangzik el, felidézve Jókait, Petőfit, Kossuthot, Vasvárit. Félő is, hogy a csaknem gépiesen ismétlődő gondolatok unalmassá teszik a szent ünnepet. Éppen ezért – már-már közhelyként – mondhatom: az ünnepi szónoknak nehéz a dolga…

Több okból is nehéz. Hiszen a Habsburg igát lerázni készülő ifjak egy adott kor fiai és leányai voltak, ennélfogva nem helyes, ha összehasonlítjuk őket akár 1956, akár napjaink fiatalságával. Az adott történelmi helyzetben kell őket méltóképp tisztelnünk, cselekedeteiket elemeznünk. De – és ez a „de” igen hangsúlyos – nem kell ítélkeznünk felettünk! Aztán azért is nehéz, mert a szónok gyakran esik abba a hibába, hogy aktuálpolitikáról beszéljen. Összehasonlítson személyeket, eseményeket. Úgy hiszem, erre sincs szükség. Mire van akkor szükség? Méltóságra. Emberi méltóságra, melynek értéke örök. Nem kell politikai hitvalláshoz kötni, mert az több ezer éves. Tiszta, akár Miltiadészé, Szókratészé, a keresztfára feszített Krisztusé. Joggal merül hát fel a kérdés: megvan-e még az emberiségben a méltóság…

Nos, ennek kereséséhez lépjünk vissza a reformkorba: Kossuth és Széchenyi nézeteinek különbségéről, vitájáról sokat írnak a történelemkönyvek, jóllehet a kutatások és dokumentumok szerint szó sem volt elvakult gyűlöletről, vagy a mindennapokra kiterjedő áskálódásról. Leegyszerűsítve: más szellemiséget képviseltek, de a nemzet dolgaiban képesek voltak az egyetértésre. Kossuth, akinek személyét máig is körüllengi egyfajta idealizált láttatásmód, mégis képes volt a „legnagyobb magyar”-nak nevezni Széchenyi Istvánt. Igen, ez is a méltóság. Csakúgy, mint a szabadságharc és az azt követő kor egyik legvitatottabb szereplőjéé, Görgeié. Móricz Zsigmond írja Görgei Artúrról: „Megvető szavakkal illeti az osztrák hadsereget, amelyet mindig tönkre csépelt, bárhol is találkozott vele: az osztrák hadsereget, amelyet soha úgy senki meg nem alázott, mint ő. És ezzel örök és végzetes sebet üt az osztrák hatalom szívében.” És gondoljunk bele, ez az ember haláláig képes volt méltósággal élni, s viselni a reá érdemtelenül sütött „áruló” bélyeget.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

1848. március 15-e egyedülálló nap az európai forradalmi napok sorában. Egyedülálló, mert nem a felforgatásról, nem a törvénysértésről és nem a rendbontásról szólt, hanem az ellenkezőjéről. A forradalmi tömeg közösen megélt szabadságáról − és ugyanakkor rendről, törvényről, mert ebben a végtelen, közösen megélt szabadságban született meg a magyar polgári nemzet: innentől kezdve hazánk minden polgára a nemzethez tartozónak érezhette magát, egyenlő jogokkal és közös teherviseléssel.

Nem Magyarországé volt az első szikra, Bécsben és Párizsban, Olaszországban és a német államokban is ekkor támadtak fel a forradalmi elégedetlenség hullámai. S mégis, egy év múlva „Európa csendes, újra csendes” volt – a mi elődeink maradtak egyedül talpon, akik sikeresen védték szabadságukat, egy darabig még az orosz cári sereg nyomasztó túlerejével szemben is emelt fővel helytálltak. Mindez azért, mert a márciusi ifjak felismerték azt a pillanatot, amikor megteremthető és sikerre esélyes a forradalom, tévutak, túlkapások és kisiklások nélkül.

Körülnézve ma Európában, azt látjuk, hogy nincs még egy olyan nemzet, amelynek emlékezetében a negyvennyolcas forradalom ennyire elevenen és ennyire pozitívan élne, mint a mi emlékezetünkben. Ez nem véletlenül van így. A magyar forradalom ugyanis nem pusztított, nem rombolt, hanem alapokat teremtett: ezeken az alapokon épült fel a mai polgári Magyarország, mindannyiunk Magyarországa.

Valóban, joggal merül fel bennünk a kérdés: hogyan lehetséges ez, honnan, miből eredt ez a fegyelem, miből fakadt a rend?

Miért van az, hogy a szabadság szent nevében utcára sereglő több ezer fős tömeget Jókai Mór délidőben egyszerűen csak haza tudja küldeni ebédelni? Miért van az, hogy március 15-én délután ugyan húszezer ember tódul fel a budai várba, hogy felfegyverkezzen, de mégsem dördül el egyetlen puskalövés sem?

Nem szeretném a történészek kenyerét elvenni, de talán a titok abban rejlik, hogy 1848. március 15-e természetes folytatása, mondhatjuk, kiteljesedése annak a nagy munkának, amely 1825-ben a reformkor hajnalával vette kezdetét.

Hiszen a forradalom heve nem váratlanul ragadott el minket, magyarokat, hanem a reformországgyűlések korszakának, Kossuth és Széchenyi közvélemény előtt zajló vitáinak két évtizedes előzménye után. A nemzet sorsa, jövője nem is forrófejű, a rend felforgatásában puszta öncélt látó, szerencselovag forradalmárok kezébe került, mint Párizsban, hanem olyan világlátott, kiművelt emberfők álltak az átalakulás élére, mint Batthyány Lajos, Széchenyi István vagy éppen Deák Ferenc. Akik nem is bíztak semmit sem a véletlenre, nem akkor és hirtelen akarták kitalálni a polgári Magyarországot, hanem annak megteremtéséhez kész gondolatokkal, végrehajtható modernizációs tervekkel láttak hozzá.

Térjünk vissza a beszéd elején elhangzott gondolatokra! Van-e, létezik-e ma is emberi méltóság? Hányszor halljuk, olvassuk, hogy méltósággal viselt betegsége után X vagy Y elhunyt? Hányszor szerzünk arról tudomást, hogy embertársunk méltósággal viselte a reá zúduló igaztalan vádakat? Hivatalban, iskolában, munkahelyen. Ők azok a névtelenek, akik képesek felülemelkedni az igazságtalanságokon. Ők azok, akik neveltetésük, belső indíttatásuk alapján méltósággal élnek közöttünk. Nem tartozunk nekik köszönettel, de tisztelettel annál inkább. És ha ezt a tiszteletet képesek vagyunk nekik megadni, máris megteremtettük önmagunk méltóságát. Ma, 2019 napjaiban erre égetően szükség van.

Optimista vagyok, s hiszem, vallom, mi, almádiak is képesek vagyunk erre a méltóságra. Mire alapozom ezt a gondolatomat? Ha bennünk, akik most itt ünnepelünk, nem lenne méltóság, el sem jöttünk volna ide. Itt és most találkozik a méltóság, az ősök és utódaik tisztelete. Ezt köszönöm most meg önöknek. Wass Albert így ír erről: „Az a dolgom, hogy hidat építsek a múlt és a jövendő között. És hogy ennek a hídnak a pilléreibe beleépítsek mindent, amit a múltból a jövendőbe átvinni érdemes.”

Bevezetőmben azt mondtam, történelmünk legegyedibb ünnepét üljük. Furcsamód nem csak az 1848. március 15-én kirobbant forradalom vértelenségét, eszmei tisztaságát ünnepeljük, hanem az azt követő dicsőséges szabadságharcét is, mely oly tragikusan bukott el. Félre ne értsék: nem az elbukás napjait titulálom ünnepként, hanem a mai beszédem vezérgondolatáét, a méltóságét. Kétségtelen, hogy a 170 és 171 éve történteket belengi valamiféle idealizált kép, amit az utókor rakott össze mozaikkockákból. Elsősorban festőművészeink, íróink, költőink voltak azok, akik a vérzivatart képesek voltak emberközelibe hozni: kiemelni, megszépíteni, méltóságossá tenni a megrendítő pillanatokat. Akár allegorikusan, mint Vajda János, Arany János, akár mesésen, mint Móra Ferenc és Jókai. Nekik köszönhető, hogy a tények kiegészültek, vagy inkább: a tények mellé odakerültek az emberi motívumok is. Egy történelemkönyvtől senki sem várhatja el, hogy Bem Józsefet Bem apónak nevezze; szóljon a csíki Nyergestetőn harcoló katonák özvegyeiről. Erre valók az előbb már említett szépirodalmi és képzőművészeti alkotások, melyek ott gyökereznek a csatateret megjárt katonák, a harcokat átélt falvak, városok lakóinak történeteiben, legendáiban. És ebben a magyar történelem igen gazdag, hiszen Mátyás király, Rákóczi, Bem, Kossuth köré rengeteg legenda szövődött. Megjegyzem: 1956 és az azt követő évek krónikásai még adósak nekünk ezzel.

Hölgyeim és Uraim, Kedves Gyerekek!

Vallom, ez a méltóság megmarad bennünk is, és nemcsak az ünnepeken, de a hétköznapokban is szilárd pillére lesz egyéniségünknek. Hiszen sokan vannak ma is, akik nap nap után a legjobb tudásuk szerint teszik a kötelességüket, és fáradhatatlanul küzdenek azért a célért, amit valamikor a ‘48-as forradalmárok is kitűztek maguk elé. Nekik tisztelet és elismerés jár ezért, mert az ő munkájuknak köszönhetően épül és gazdagodik Magyarország. Őszintén hiszek abban, hogy jó irányba haladunk. Egyre többen vagyunk, akik nemcsak vágyunk békére, szabadságra és egyetértésre, de tenni is hajlandóak vagyunk érte. Egyre többen vagyunk, akik készek vagyunk felelősséget vállalni önmagunkért és a közösségünkért. Egyre többen vagyunk, akik úgy gondoljuk, rajtunk is múlik, merre halad Magyarország. Nekünk erőt és tartást ad az, ha visszatekintünk 171 évvel ezelőttre, őseink tiszteletet parancsoló kiállására. Ezért marad számunkra egész életünkben fontos március tizenötödike. Hajtsuk hát meg a fejünket hős apáink-anyáink tettei előtt és gyűjtsünk erőt valamennyien, hogy az ő szellemükhöz méltóan tudjuk élni életünket. Éljen a haza!

Fotók: Dér András