Balatonalmádiban az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékeztek

balaton.vehir.hu 2017. 10. 24. 14:28

A rendkívüli rossz időjárás miatt a városi ünnepséget a református templomban tartották meg.

Ünnepi beszédet mondott Keszey János polgármester. Átadta Hatvári Hugónak a "Balatonalmádi díszpolgára" és dr. Farkas Miklósnak a Váthi János díjat. Az ünnepségen közreműködött a Tapolcai Musical Stúdió. A rendezvény a Hősi Emlékműnél koszorúzással végződött.

Fotó: Dér András

Keszey János ünnepi beszéde:

 Tisztelt Emlékezők, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!


Azt mondják, hogy a múltban lezajlott eseményeket csak a saját élményeinken keresztül tudjuk elképzelni.

Van egy csodálatos és igaz történet. Arról szól, hogy sok nehéz kilátástalan év után egy kis nép – a magyar – egyszerre csak magára talál, és példát mutat a világnak. Az emberek az utcákra tódulnak, ismeretlenek is barátokként üdvözlik egymást. Pártállástól, származástól, felekezettől függetlenül hirtelen mindenki úgy érzi, összetartozunk. Végre büszkén és egységesen vagyunk magyarok, és még a külföldiek is ámulva nézik, mi történik nálunk. Mi pedig rácáfolunk a kishitűekre, és győzelmek sorával bizonyítjuk a rátermettségünket. Ezt a két hetet, ami a lelkesedésről, a sikerről, az álmainkról szólt, nem adnánk oda senkinek a világ minden pénzéért sem.

Amint említettem, a múltban lezajlott eseményeket csak a saját élményeinken keresztül tudjuk elképzelni.

Mi volt a történet, amit az előbb elmeséltem? Elárulom: 2017 Magyarországa, az úszó-és vízilabda-világbajnokság ideje alatt. 2015-ben a visszalépett Mexikó helyett Magyarország vállalta, hogy az elnyert 2021-es világbajnokság helyett már 2017-ben is kész lesz megrendezni az eseményt. Rekord gyorsasággal megépült a Duna Aréna, felújításra került a Hajós Alfréd és a Komjádi uszoda. Olyan nagyszerű versenyhelyszínek kerültek kijelölésre, mint például a Batthyány téri szupertoronyugrás, a Városligeti műjégpályán a szinkronúszás, vagy a nyílt vízi úszásnak helyet adó Balaton. Nem felejtkezhetünk el a versenyzők eredményeiről sem: Hosszú Katinka aranyérmeiről, Cseh László szokásos dobogós helyezéséről, Milák Kristóf talán még a szakemberek számára is meglepő ezüstérméről a 4x100 méteres férfi gyorsváltó bronzérméről, a többiek csodálatos helytállásáról. A sikerek váratlan egységbe forrasztották az országot. Két hétig minden erről szólt idehaza. A versenyek megdöntöttek minden nézettségi rekordot, és még azok többségét is a tévé elé szögezték, akik egyébként nem szeretik a sportokat. Soha nem volt akkora méretű és hatású sportrendezvény Magyarországon, mint az idei vizes világbajnokság. A kéthetes rendezvény nem csak Magyarország, hanem a nemzetközi sportvilág számára is új és meghatározó tapasztalatokat hozott. Idén nyáron sokan éreztük úgy, hogy korábban sosem láttuk ilyen egységesnek, felszabadultnak és büszkének a magyar népet. Ekkora lelkesedést talán még soha nem tapasztaltam idehaza, pedig végigéltem egyebek mellett a rendszerváltást, az uniós csatlakozást, és különféle magyar sportsikereket.

Ismétlem, a múltban lezajlott eseményeket csak a saját élményeinken keresztül tudjuk elképzelni.

Azt hittem sokat tudok 1956-ról. Több könyvet és tanulmányt olvastam a forradalomról. Olvastam történészek kutatásait és személyes élménybeszámolókat. Jó pár 56-os forradalmárral beszélgettem, olyanokkal is, akik itthon maradtak, de olyanokkal is, akik emigráltak. Hallgattam történeteket attól, aki maga is részt vett a harcokban, és aki azt is sokszor elmondta, hogy 56-ot csak az értheti igazán, aki részt vett benne. Sokféle visszaemlékezéssel találkoztam, de szinte mindegyikből az a tanulság vonható le, hogy a forradalom igazi értékét az a szellemiség adta, ami arra a két hétre mindenkit eltöltött. Hányszor hallottam ezt a mondatot, és mégis csak most, hatvanegy évvel a forradalom után kezdek rájönni arra, hogy valójában milyen keveset is tudok az eseményekről. És ehhez, meglepő módon, egy sporteseményre volt szükség. Július óta egy kicsit jobban értem, mi történt hatvanegy évvel ezelőtt, mert olyan élményben volt részem, ami ha kicsiben is, de hasonlít ahhoz, amit 56-ban az egész ország átélt.

Remélem, senki sem érti félre, hogy eszem ágában sincs egyenlőségjelet tenni a két esemény közé. A napnál is világosabb, hogy míg az egyik egy jelentős történelmi esemény, ahol élet és halál volt a tét, addig a másik pusztán egy népszerű sportág világeseménye. Ám mivel 56-ban még nem éltem, tehát nem lehettem ott, hogy saját élményem legyen arról a minden résztvevő által emlegetett átszellemült lelkiállapotról, ezért csak hasonlítani tudom olyasmihez, amiről személyes tapasztalatom van.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A tények, a feltárások egészen biztosan közelebb hozzák mihozzánk, utódokhoz, majdan pedig a mi leszármazottainkhoz 1956. október 23-át, illetve az azt követő időszakot. Azt mondtam: követő időszak. Meddig tartott ez? Megjegyzem, a kezdet sem teljesen egyértelmű, hiszen az október 23-i események előzményei sokkal korábbra nyúlnak vissza. Most – ha egyetértenek – fogadjuk el mégis ezt a történelmi időpontot. Mert hogy történelmi, az minden vitán felülálló. Annak minősítették a korszak ideológusai is, csak éppen ellenforradalomnak, egy olyan eseményt neveztek annak, amely homokot tudott hinteni a kommunista szellemi és gazdasági gépezet fogaskerekei közé. Nagyon sokáig igenis, történelmi időpontként kezelték ezt a napot. Önök között bizonyosan szép számmal akadnak még olyanok, akik emlékeznek arra, hogy az „ellenforradalom” fogalmat elsőként Pozsgay Imre minősítette nyíltan „népfelkelésnek”.

Vannak még elhallgatott, elhallgattatott, kitörölt, megsemmisített eseményei a „követő időszaknak”. Vannak, s lesznek is. Ki tudja, mi minden került az iratmegsemmisítők kezébe? Ki tudja, kik és kiket hallgattattak el örökre? Folytathatnám a ki tudja kezdetű kérdéssort. Hinni akarom és tudom velem együtt többen hisznek abban, hogy a még mindig ködös, homályos, valahol a titkok sorába lökött, erőszakolt tények napvilágra kerülnek.
Ide kell idéznem a Nobel-díjas francia írót, Albert Camus-t, aki a Magyarok vére című írásában többek közt ezeket a sorokat vetette papírra: „ Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésre, a nyugati világ szemeláttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házi papucsát, mint a futball szurkolók vasárnapi kupa mérkőzés után.
Túl sok a halott már a stadionban, és az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogy az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat.”

Az elhangzottakat 1957-ben, egy évvel az események után vetette papírra. Ma, hatvan esztendő múltán, 2017-ben újabb és újabb gondolatokat generálnak az író szavai. Beletörődést, alkalmazkodást hirdet annak érdekében, hogy megmaradjon a magyar nemzet. Vajon jól látta Camus? Ez ismét egy vitaindító gondolat lehetne. Bátorkodom megjegyezni, hogy 1957. május 1-jén már (és ezt nagyon határozottan teszem idézőjelek közé) „felszabadultan” vonult ünnepelni a nép.

Megint Camus-höz kell fordulnom, hogy a bevezetőmben említett, s azóta még párszor idecitált „követő időszak” gondolatiságával szembenézzünk. Idézem: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.” Akár víziónak is minősíthetném, hiszen egyetlen esztendő múltán „ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben”. Jól látta Camus: a nyugati világ úgy megfeledkezett rólunk, akár a török hordák megállítását követően. Addig kellett a magyar vér, de a köszönet és a segítség éppúgy elmaradt, mint a hála és tisztelet. Saját tapasztalat alapján kimondhatjuk, hogy sok jóra ma sem számíthatunk, amikor megpróbáljuk megvédeni Európát az idegen kultúrájú és vallású bevándorlók tömegétől.

Tisztelt Emlékezők!

Vesztes forradalmainkkal kapcsolatban mindig felmerül a kérdés, hogy volt-e értelmük, és nem csak további szenvedést hoztak-e az országra. Én most nem próbálok meg igazságot tenni ebben az ügyben, és meggyőződésem, hogy nem is lehetséges ezt eldönteni. Egy dolgot azonban fontosnak tartok kiemelni: az ötvenhatos forradalom a benne részt vevők számára olyan közösségi élmény volt, ami életük végéig elkíséri/elkísérte őket. Olyan élmény, amit kétszázezren vittek magukkal nyugatra, és amit idehaza is hiába próbáltak évtizedekig elnyomni és elhazudni. Otthon négy fal között a rokonok, családtagok, barátok az évfordulón súgva mondták el hőseik/hőseink nevét, akár egy imát, melyben ott van a „Hallgass meg minket Krisztusunk”. Nézzük csak a mi egykori kis településünket, Almádit, vagy Füredet, Fűzfőt! Ugye fölsejlik a „balatoni fiúk” névsora? Bata Ferenc, Ungár József, Turi István, Tolner István, Hatvári Hugó, Kuti Gábor. De ide kell sorolnunk Farkas Bélát és Birkus Hubertet, akiket az almádi forradalom vezéregyéniségeinek tekinthetünk, vagy Majbó Bélát, s még nagyon sokakat, akik névtelenek maradtak. Csak le kell emelni a polcról Sarusi Mihály könyvét, s megelevenedik a történelem.

A rendszerváltás hajnalán jól látszott, hogy a három évtizeddel korábban összegyűlt energia megmaradt és újra felszínre tört. Hátborzongató belegondolni, mi lehetett volna, milyen csodás eredményekre vezetett volna, ha a szabadságharcunk sikerrel jár, és ebben a fantasztikus, eufórikus szellemben kezdhetjük el újraépíteni az országot.

Utoljára mondom, a múltban lezajlott eseményeket csak a saját élményeinken keresztül tudjuk elképzelni, éppen ezért kívánatos lenne, ha a mai generáció is meg tudná élni ötvenhat szellemét, és bárcsak adna nekünk is annyi energiát, amit az ország építésére tudunk fordítani! Őszintén remélem, hogy ezúttal szerencsésebbek leszünk, mint hatvanegy évvel ezelőtt voltunk, és az egyetértés és összetartozás élményét megtapasztalva egy gazdag és büszke Magyarországot fogunk tudni építeni!

A balaton.vehir.hu saját cikkei és fotói: minden jog fenntartva!