Mécses a Balatonon

Mindenszentek és halottak napjára

Az is lehet, hogy egy csónakról, de az is, hogy stégről, part fövenyéről. Lehet, hogy nagy utat járt be egyik parttól a másikig. Ám az sincs kizárva, hogy útra eresztője a közelemben állhatott az esti sötétségben.

Szabadjára engedtem gondolataimat: ugyan milyen kezek fabrikálhatták a parányi tutajt? És miért? Kinek az emlékére kélt a lélek rezgő fénye a Balatonra?
Aztán sorra felidéződtek bennem a magyar tenger nagy és kis tragédiái. A Pajtás hajóé, mely Füred partjainál borult fel, s hagyott maga után hat évtizedes bánatot. A hosszú ideig agyonhallgatott baleset fiatal és idősebb áldozatainak azért megadatott, hogy abban a földben nyugoszhatnak, melyből vétettek, de nagyon sokan máig is temetetlenek, mert a víz örökre a mélység fogságába zárta testüket. Megint másokat kiadott, intő jeleket hagyva rajtok felelőtlenek, meggondolatlanok számára.
Eszembe jutottak azok a kemény férfiak, akik – hogy ennivaló kerüljön családjuk asztalára – léket vágtak a jégen, hálót húztak, s egy vihar keltette rianás miatt soha többé nem ölelhették szeretteiket.
Nyári zivatarok áldozatai bukkantak fel elmémben, újságok gyászhírei a horgászok, vitorlázók utolsó pillanatairól.
Bátor versenyzőket, végső és végzetes kunsztjukat mutogató strandolókat, munkájukat végző hajósokat láttam, akik messzebbre álmodták meg végső percüket, de a tó Szelleme másként rendelkezett. Pedig évente több alkalommal is megpróbálják kiengesztelni koszorúzással, de a Szellem éhes és kielégítetlen. Vár és lecsap, nem számít, nem válogat, s velünk, kérészéletű emberekkel szemben halhatatlan.
Most azonban csönd volt a parton, az elmúlás Szelleme a mélybe húzódott, s egy mécses alig derengő fényénél egy időre átadta helyét is idejét az Emlékezés és a Gyász Szellemének…

^{(Hírportálunk évente, Zatkalik András írásával emlékezik...)}