Életképek az '50-es évek Almádijából - képgalériával

Czuczor Sándor megnyitó beszéde: Ez a szállóigéve lett mondat nem véletlenül került a 30 éve megindult Új Almádi Újság címlapjára, hiszen az alapító szerkesztők többsége máshonnan került ide erre a mosolygós, lágy pannon tájra. Máshol születtünk de itthon akartunk lenni, akárcsak Tamási Áron, aki harmadik feleségével, Basilides Alíz-Máriával itt élt és alkotott Balatonalmádiban. Talán ezért lettünk gyütt-mentekből gyütt-maradtak mi is - hiszen marasztaltak olyan jeles lokálpatrióták, mint Csomai Géza, Dr Kerényi László, Schildmayer Ferenc és jelesül Kovács István barátom, akikkel együtt régóta szeretnénk bizonyítani, hogy mindig is termette és vonzotta e táj a kiművelt emberfőket.

A képgaléria ITT tekinthető meg!

Volt ugyan, aki csak rövid ideig lakott itt, de addig is alkotott: a két világháború előtt például Eötvös Károly, aki az Utazás a Balaton körül egyik kötetét itt írta 116 évvel ezelőtt. A két világháború közötti időszak ismert helyi írója volt Váth János, akit az 50-es években elhallgattatak, művei az asztalfiókban vártak a jobb időkre. Ide bújt el Ottlik Géza az Építők vitorlástelepre az ötvenes években, ahol az Iskola a határon című művének egy részét írta 1958-ban. Hozhatnánk még példákat a posztimpresszionista Vörösberényi Művésztelep 50-es évekbeli tevékenységéről Mersits Piroskától Sárkány Lorándon át Litkey Györgyig, sőt zeneművészeti adalékokban sem szűkölködünk ezekből az évekből sem. Gondoljunk csak Kósa Györgyre és a többiekre. Élt tehát Vörösberény, Balatonalmádi, Budatava és Káptalanfüred a maga módján, ami fölöttébb vonzó volt még szendergő mivoltában is az idelátogatóknak.
Nem véletlenül vagyunk ma itt a Hotel Ramada Balaton halljában, hiszen ha magyarra fordít-juk a spanyol eredetű, délnyugat-amerikai Ramada szót, akkor „barátságos, árnyas pihenő-hely” fordulattal tudnánk talán visszaadni ennek a jeles intézménynek a mottóját is. A Ramada Auróra Hotel & Resort Lake Balaton nevet azért még gyakorolnom kell, mert korábbi nevei egyszerűbbek voltak. Balatonalmádi „a barátságos fürdőváros” pedig felnéz erre a felnőtt intézményre több okból is. Lánykori neve még Auróra volt, amikor 1969-ben felavatták, akkor a tervezők a hajnal római istennőjére gondoltak, hiszen ezt az épületet csókolják meg elsőként a felkelő nap sugarai, Az akkori politikusok viszont finom áthallással 1917-re asszociáltak, hiszen a vörös hajnalt az Auróra csatahajónak az ágyúi köszöntötték Szentpéterváron. Éppen ezért el is dugták rendesen Borsos Miklós gyönyörű kis szobrát, amely a hajnal istennőjét ábrázolta pár évig a hallban...
Ennyit beköszöntőnek s most lássuk a mostani hosszú hétvége nyitányát: Életképek az ’50-es évek Almádijából. 61 képet tár elénk Kovács István helytörténész barátom a hatalmas fényképgyüjteményéből, amelyet Schildmayer Ferenccel együtt rendeztek immár három kötetbe, de folyton újabb és újabb anyagok kerülnek a szemük elé, amelyeket még a helyi nagyközönségnek is látnia kell, az idelátogatókról nem is beszélve. Ez a 61 kép öt témakört jár körül s nem csupán Almádiból, hanem Vörösberényből, Budataváról meg Káptalanból is: I. Sport és szabadidős tevékenységek, II. Mulatságok, III. Oktatás és egyházi esemé-nyek, IV. Gazdálkodás és vállalkozás, V. Arcok 56-ból és az ötvenes évekből.
Ezeket a képeket kétféleképpen lehet nézni: I. Mi van a képeken? 2. Mi nincs a képeken? A mi van kérdésre mindenkinek magának kell válaszolnia: mit lát meg, mi legfeljebb időrendi, illetve történelmi támpontokat adhatunk. Külön felhívom szíves figyelmüket a képeken feltűnő gyermekekre, akik sokkal többen voltak mint manapság. Nem véletlenül hívták őket Ratkó nemzedéknek, hiszen szociológusaink Ratkó Anna népjóléti miniszter 1949-1953 közötti abortusztilalmának és gyermektelenségi adójának tulajdonítják a nagyobb gyermek-áldást. Mindkettőt 1956 után törölték el, ezek a gyermekek 1956-ban maximum hétévesek lehettek, kaptak is olyan kettős nevelést, hogy azzal bátran megjárhatták az „élet sürejét”. Volt közülük nem egy, aki hármas nevelésben részesült, mivel mást hallott az iskolában, mást otthon a szüleitől és megint mást a nagyszülőktől. Ennek ellenére sportoltak: ami focit, vitorlázást és asztaliteniszt jelentett legtöbbjüknek. No de mit nem látunk ezeken a képeken? Nemzetközi és országos versenyeket, mert a teniszpályák leépültek a háború alatt, utána pedig túl arisztokrata sportnak tartották a lawn tennis-t. Helyette jött az MHK – fiatalabbak kedvéért: Munkára Harcra Kész sportmozgalom - és a tömegesítés, ami egészen a ’70-es évekig tartott. Még szerencse, hogy jött ide egy Bucsy Balázs, aki edzőként dolgozott, és Gyenge Valéria, aki pedig úszó olimpikonként nyert aranyat Helsinkiben.
Ami a mulatságokat illeti, maradt a búcsú, a vándorcirkusz, a szüreti szórakozások, azok közül is a jól beállított képek: igen jellemző az egy szál tangóharmonikás fiú az éneklő leányzókkal a színpadon, akik közül egyik sem mosolyog. Nem mosolyognak a szüleik sem, akikről ez a kissé megrongálódott fénykép árulkodik, de inni, azért ittak rendesen. A ritkán ráérő, de igénye-sebb családok viszont egy egész gyermeksereggel rándultak ki a Malomvölgybe. Hála Isten-nek itt nem voltak Szabad Nép félórák, talán az üzemek hiánya miatt sem, és valahogy nem maradtak fenn fényképek a családoknál a kötelező május elsejei vagy november 7-i ünnepsé-gekről. Pedig voltak. Hiányoztak viszont a szállodák, mert a magánpanziók sorra megszűntek, az egykor virágzó Kneipp-féle víz-és légzőkúra eltűnt a Lahner-féle diétával együtt. Az innen légvonalban alig kétszáz méterre lévő Postás üdülőben szovjet katonákat ápoltak, illetve utókezelésüket végezték. Jártak ide máshonann is szovjet katonák, hiszen a Szent-királyszabadján és Hajmáskéren állomásoztatott kiskatonák fürdő- és horgászhelye volt a budatavai partszakasz keleti része 1945-től egészen 1991-ig. A Lozsántán egy helynév máig őrzi emléküket, ugyanis a Ruszki-stégről általában kézigránáttal pecáztak. [Csak zárójelben jegyzem meg, hogy 1947-ig jóvátételben kizárólag a szovjet hadsereg halászta le a Balatont]. Ilyen körülmények között ne csodálkozzunk, hogy az ötvenes években alig voltak nyaralók a röpke főszezon kivételével. Az ide kitelepítettek sorsát most nem részletezném...
Az oktatásügyet és az egyházi eseményeket illetőleg, nem kívánom megismételni a korábban már említett kettős, illetve hármas nevelést, mert a képek önmagukért beszélnek. Csodála-tosak viszont azok a csoportképek, amelyeken rengeteg kisiskolás látható, de számomra a csúcs a második kép, ahol az első sorban lévő felsősök térdelnek. Nem kukoricán – jegyzem meg sietve, mert nekem is bőven vannak ebből a korból saját emlékeim – hanem mosolyogva és büszkén a tanító úr társaságában. Tessék viszont felfigyelni a katolikus és református eseményekre: az első áldozók, bérmálkozók, illetve a konfirmálkozók nagy számára, a családok áldozatvállalására, amely itt nem járt munkahelyi kirúgásokkal, hiszen mindenki részt vett a meghitt ünnepélyes eseményeken. Áldozatvállalás volt a papok és a tiszteletesek részéről is, mivel sokukat bekényszerítettek a békepapi mozgalomba, megfigyelés alatt álltak. Hivatalos pártutasítás volt, hogy a “papi békemozgalmat fel kell használni a katolikus alsó-papság és a felső vezetők szembeállítására". Ezért csoda, hogy a képeken is látható Dr. Pintér Sándor plébános úr a budai várból lehozathatta Balatonalmádiba a Szent Jobb kápolnát és itt áll azóta is a Szent Imre templom oldalánál. Mindez 1956 után...
Igen reménytkeltő fejezetcím a Gazdálkodás és vállalkozás az 1950-es években, különösen ha tudjuk, hogy pontosan ebben az időszakban lehetetlenítették el mindkettőt. Nem kizárólag itt: az egész országban, sőt az egész keleti blokkban. Ma már a történelemkönyvekben is olvashatók az eredemények: „1949-ben felgyorsították fel ugyanis a mezőgazdaság kollektivi-zálását. Ez pedig úgy történt, hogy az 1945-ben kiosztott földek tulajdonosait erőszakkal kényszerítették a téeszekbe. A korábbi nagygazdák, azaz sikeres gazdálkodók kuláklistákra kerültek, földjeiket elvették és kitelepítették őket. Pártutasításra klímaidegen növényeket, citromot, narancsot, gumipitypangot, gyapotot és rizst kezdtek termeltetni Magyarországon. A beszolgáltatás mindenki számára kötelező volt: még a padlást is lesöpörték. Disznót csak engedéllyel lehetett ölni, a levágott állat jelentős részét be kellett szolgáltatni. Aki engedély nélkül vágott, az az ÁVH kezébe kerülhetett”.
Ezek után nézegessük végig elhomályosult szemmel a kis libapásztor gyermeket, a disznóölés képeit és a szőlőművelőket. Ha a boltokat, szolgáltatókat és a pékműhelyeket nézzük, akkor nekem a vállalkozás szó helyett inkább az ellehetetlenítés ugrik be. Talán-talán a kőbányászok és a kőfaragók vészelték át valahogy ép ésszel ezt az időszakot: itteni kövekből épült ugyanis a Györgyi Dénes Általános Iskola, a hajókikötő, az almádi református templom, a Dunai Vasmű homlokzata, sőt még a Déli pályaudvar érkezési oldalának kőfala is. Sok bánya viszont bezárt és maradt a Tanácsi Kőfejtő Vállalat.
Zárósorozatként fennmaradtak fényképek emlékművekről, ünneplőkről és emlékezőkről, egyszerűsítve: jellegzetes arcokról. Ezek az arcok nagyon sok mindenről árulkodnak és tisztábban fejezik ki mindazt, amiről az elmúlt percekben beszéltem. Számomra a legmegrázóbb az 1956. november 1-i koszorúzás a Hősi Emlékműnél, ahol Bodor Irén és Milos Öcsi – az utóbbi neves fotóművész – koszorúzott. Mögöttük a Kossuth-címer és hatalmas tömeg. Főleg fiatalok. Csütörtök volt és az előző napon harangzúgás mellett érkezett meg Mindszenty József hercegprímás Budapestre. Amikor ezek a fiatalok koszorúztak, a szovjet csapatok éppen akkor zárták le a repülőtereket, miközben a magyar kormány megtiltotta a magyar hadseregnek az ellenállást...
Ennyit tudok csak elmondani a mai fényképkiállításról ezidőtájt. Mielőtt majd elindulnak emlékezni október 23-án, azért legyenek oly kedvesek elolvasni még egyszer Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című versét amelyet 1950-51 táján írt. Amint viszont elolvasták újra, akkor jobban megértik ezek a fényképeket, amelyek különben magukért beszélnek. Jobban megértik majd azt is, hogy hazánk hogyan kerülhetett a világ érdeklődésének a hom-lokterébe immár harmadszor: először a Honfoglalás korában, másodszor 1848-ban s harmadszor pedig 1956-ban. Megértik azt is, hogy igaz forradalmunk napjaiban miért kezdett el hirtelen mindenki mosolyogni majdnem mindenkire.

A kiállítást az érdeklődők október 24-ig tekinthetik meg.