Tisztelgés Kovács Endre emléke előtt

2020. október 5-én, életének 74. évében megtért őseihez Kovács Endre fotóművész. Szerettei, barátai, tisztelői október 16-án 16.00 órakor vesznek tőle végső búcsút a Somlyó ölén fekvő örökpanorámás sírkertben, ahová a helyi hiedelem szerint azért költözik fel holta után az alsóörsi ember, hogy az elé táruló gyönyörű tájat onnan csodálhassa tovább.  Ha nem is kamerája segítségével, halhatatlan lelke rezdüléseivel ma már ő is biztosan megteszi ezt.

Kovács Endre fotóművész (Fotó: balaton.vehir.hu/archív)

Sokat gondolkoztam azon, hogyan tudnék méltóképpen elköszönni Kovács Endrétől úgy, hogy azt e honlapon a község egészének nevében tegyem. Idézzem fel eseményekben gazdag életútját? Sikeres pályafutását? Svájcban töltött éveit, majd Alsóörs felfedezését? Sokan megtették már. Beszéljek számtalan nagyszerű kiállításáról – elismerés övezte valamennyit világszerte – vagy a Ludwig Múzeumbéliről, ahol több mint aszáz fotójában gyönyörködhetett a látogató? Az audióvizuális filmes – operatőrről, a Duna TV munkatársáról, a remek művészeti albumokról és folyóiratokról,  a veszprémi Művész Céh céhmesteréről és még hosszú, nagyon hosszú a sor. Valamennyi téma egy – egy villanás – igen, ő is Kovács Endre. Mindez megtalálható a róla szóló írásokban, könyvekben, dokumentumokban. Más utat választottam tehát. Lehet, hogy egyéni, lehet, hogy szokatlan, személyes emlékek, benyomások motiválják, mégis úgy érzem, hogy ily módon tudnám leginkább megközelíteni azt, amit szeretnék róla elmondani.

A Török-ház udvarán történt egy kiállításmegnyitón, úgy másfél évtizeddel ezelőtt. Gopcsa Katalin művészettörténész arra kért, hogy menjek vele, szeretne nekem valakit bemutatni. Szálfaegyenes, magas férfihez léptünk, akinek meg sem kellett szólalni, mégis mindent elmondott magáról. Ezt követően gyakran találkoztunk, többnyire kulturális eseményeken, itthon, Füreden, Veszprémben és más helyszíneken. Mindig örültem, ha olyan meghívót hozott a posta, amely az ő kiállítására szólt, vagy más olyan eseményre, amelyeknek ő volt a főszereplője. Ilyenkor nagyon jó volt alsóörsinek lenni! Ez történt többek között Balatonfüreden a Vaszary villában, Veszprémben a Dubniczay palotában és a Hangvillában, más alkalommal az egyetemen vagy éppen az Utas és a holdvilág antikváriumban, ahol egy egész estén át róla és barátjáró/munkatársáról, Can Togayról szólt minden, szóban, képen, filmen, a hírközlés eszközeivel. Ezt a találkozást különösen intimmé tette a helyiség szűkös volta.

Aztán itt vannak a könyvek. Tíz esztendő közös munkája, sok –sok utánjárással, kutatással könyvtárban, levéltárban, személyes találkozások a szereplőkkel, családi dokumentumok, hagyatékok megismerése, fotózása, nyolcvanöt portré készítése a riportalany által kiválasztott helyszínen. Számomra a legemlékezetesebb az az epizód, mikor Alsóörs legidősebb polgárát, a közel száz esztendős Sulyok Flóriánnét kerestük fel Várpalotán, ahol akkortájt lányával lakott. A csaknem teljesen világtalan hölgyet Endre leültette egy olyan áttetsző függöny elé, amely éppen csak sejtetni engedte a mögötte lévő kert színpompás virágainak sziluettjét a beszűrődő fénynyalábok által körvonalazva. Megható és felemelő pillanatok voltak, miközben beszélgetésünk során kibontakozott egy letűnt világ. Annak a fotónak láttán pedig a mai napig megborzongok, amikor a piavei csata áldozatait befogadó gleccser olvadni kezdett és felfedte titkait.

Ezt a könyvet nagyon szeretem – mondta egyszer a Sírkert a Somlyó ölén című album elkészülte után. Órákat töltöttünk a temetőben. Bár a szöveg, a mondanivaló tematikus volt és szigorú rendet követelt, felvételek sora készült a gyönyörű vöröskő síremlékekről, keresztekről, az ősi, ma már alig olvasható feliratokról, nevekről, epifátumokról, töredékekről, a helyi sajátságokról, a tájról, magáról a temető szerkezetéről és még valamiről, arról, amit a Kishercegtől tudunk, hogy jól csak a szívével lát az ember. 
Négy közös könyvünk készült el a tíz év alatt, legutóbb Novák Edit is a szerzőtársunk volt.

Kovács Endre nagyon tudott fényképezni! Nemcsak a technikát sajátította el kiválóan mesterétől, Petrás Istvántól, akitől műtárgyfotózást tanult mielőtt annak idején a Magyar Nemzeti Galéria és könyvkiadók fotósa lett – ki nem hagyta volna sohasem, hogy ezt hallgatóságával, olvasóival a köszönet hangján ne közölje. Nincs az a tanár, aki ne lenne hálás ezért.

Sok mindent el lehetne még mondani Kovács Endréről, a művészről, a munkatársról, a barátról, és ami a legfontosabb, magáról az emberről. Talán majd más alkalommal.

Kedves Bandi! Legyen neked könnyű a föld, Uram, téged pedig Radnótival arra kérlek, hogy őrizd a lélek útjait!

Kovács Piroska